Amikor először bementünk a sötét nézőtérre, és csak a színpad volt megvilágítva, a MI színpadunk: na, az egy valóra vált álom volt.

Amikor először bementünk a sötét nézőtérre, és csak a színpad volt megvilágítva, a MI színpadunk: na, az egy valóra vált álom volt.

Márton Gábor Csaba Márton Gábor Csaba
access_time 2019 február 04.
favorite 24
comment 0

AppArtista Blog – 2019. február 4.

2018 szeptemberében költözött be a MáSzínház közössége az AppArtba, amit a főként értelmi fogyatékossággal élő fiatal felnőttekből álló társulatot működtető szervezetünk, az AppArt Egyesület után neveztünk el. Az AppArtista Blog hetente megjelenő bejegyzéseiben a Wesselényi utcai közösségi színházi térben folyó munkáról mesélünk nektek, néha interjúkon, néha személyes beszámolókon, alkalmanként akar szakmai értekezéseken keresztül. Színházról, értelmi fogyatékossággal élőkről és más sérülékeny csoportokhoz tartozókról, pedagógiáról, egyéni és közösségi sikerekről és kihívásokról.

Bakonyvári L. Ágnessel, a MáSzínház alapítójával beszélget először a blog főszerkesztője, Márton Gábor Csaba.

 

Márton Gábor Csaba: Hogy vagy most itt, lassan fél év után? Mit jelent neked az, hogy tizenhárom évvel ezelőtt elindítottál egy kis projektet, és most itt vagyunk a MáSzínház saját helyén?

Bakonyvári L. Ágnes: Egyrészt az idő múlását nagyon jól lehet érzékelni azokon a változásokon, amik bekövetkeztek. De valójában ez a folyamat az utóbbi 4-5 évben gyorsult fel ennyire. Egyrészt a gigantikus növekedés, ami nem csak számszaki, de minőségbeli növekedést is jelent. Hiszen mi is egyre „okosabbak” és képzettebbek lettünk, és olyan új emberek, művészek és pedagógusok, meg művész-pedagógusok csatlakoztak hozzánk, akik értik ezt a kombót, amit mi itt csinálunk. És minden újonnan érkező ember hozzáadta a magáét. Izgalmas és nagyon különböző projekteket kezdtünk el csinálni, az integrációs és inkluzív színháztól kezdve az új típusú képességfejlesztő foglalkozásokon át a filmkészítésig. Reméljük, hogy mindenki, résztvevők és alkotók egyaránt megtalálják a képességeiknek és érdeklődésüknek megfelelő tevékenységet.

AppArt

És akkor itt van ez a saját hely, az AppArt. Őszintén szólva, ettől én sokkal jobban féltem, mint amennyire valójában nehéz lett. Nyilván hozott számos új feladatot, de az, hogy immár fél éve a saját helyünkre jövünk be a saját kulcsunkkal, nem kell alkalmazkodnunk senkihez, és minden kis vackunknak megvan a saját zuga, amit újra és újra rendbe kell tenni (nevet), hogy ne az őskáosz borítson el bennünket, az mind nagyon jó élmény. És ma, amikor négy órakor kimentem bezárni a külső ajtót, hogy ne rontson rá senki a KözösÉg csoportra, és a lépcsőről visszafordulva 25 pár cipő látványa tárult elém, amik jelentős szeletet hasítottak ki a padlóból, egyszer csak belém villant az érzés, hogy te jó ég, ezek a mi játszóinknak és a bent maradó, őket váró szülőknek a cipői.

MGCS: 2005-ben gondoltad volna, hogy a MáSzínház ideáig fog jutni?

BLA: Á, nem, egyáltalán nem. Én 2005-ben nem nagyon gondolkodtam, csak úgy csináltam, és kíváncsi voltam, hogy egy akkori barátommal, a gyógypedagógus Göllesz Csillával összefogva elindított, értelmi fogyatékossággal élő fiatalokkal megvalósuló foglalkozásokból mi fog kisülni. Engem nagyon vitt a flow akkor, csak élveztem ennek az akkor számomra új világnak a felfedezését, abszolút hiányzott a tudatosság mögüle. Az sokkal később jött el, akkor amikor te, illetve Kriszti is tanárok lettetek itt. Azóta én is sokkal átgondoltabban építgetem ezt a kis „birodalmat”.

MGCS: Azt mondtad, hogy akkor, 2005-ben egy új világot ismertél meg. Milyen volt az első napon belépni abba a terembe, és találkozni azokkal a fogyatékkal élő tinédzserekkel?

BLA: Nagyon izgultam, hogy mi lesz, és szerintem túltoltam, sokkal kedvesebb voltam, ilyen mézes-mázos. Azt hittem, hogy ez majd nagyon sokat fog segíteni. De körülbelül másfél percig hagyták, hogy én ilyen kicsit hamis módon kedves legyek, merthogy ők őszintén, a lényükből fakadóan voltak jó arcok, és figyeltek rám.

MGCS: És milyen volt 2018 szeptemberében először itt tartani foglalkozást?

BLA: Olyan nagyon felnőtt dolog volt a saját termünkben dolgozni. Ez azért érdekes, mert mi sose játszadoztunk, a felelősség vállalás mindig nagyon erőteljesen megvolt, tanárok és résztvevők oldaláról egyaránt. De az, hogy a sajátodba mész be, és ott tulajdonképpen azt csinálsz, amit akarsz, az valami nagyon más már. Nem tudom igazán jól megfogalmazni. De az biztos, hogy itt már magunk után kell és sokat takarítani.

MGCS: Milyen eseményeket, mérföldköveket emelném ki az utóbbi fél évből, amióta a MáSzínház az AppArtba költözött?

BLA: Rengeteg ilyen esemény történt, de mindet összeköti az újdonság varázsa. Személy szerint én is szinte óráról órára új szerepkörben teszem a dolgom, hiszen voltam már idén takarítónő, önkéntes koordinátor, társulatvezető, pályázatíró és rendezőasszisztens is a drámapedagógusi munka mellett.

Hát még a programok, amiket eddig idén megvalósítottunk! Az első ilyen a KépMás – Próbálom túlkiabálni magam című előadásunk készítését bemutató Ne bámuljanak már! film bemutatója volt. A KépMás már önmagában egy annyira csodálatos dolog, hogy megvalósult, de az, hogy még ehhez a filmhez hasonló gyönyörű hajtások nőnek ki belőle, az valami hihetetlen. És novemberben ünnepeltük a 25. előadást belőle.

Aztán ott volt életünk második közösségi finanszírozási kampánya, amin sikerült több mint 400 ezer forintot összegyűjtenünk arra, hogy egy egyszerűbb de már jól használható színházi lámpaparkot megvásároljunk. De ha visszagondolok, már az ideköltözésünk is egy adománygyűjtési akció volt, hiszen majdnem minden használati eszköz és bútor, ami itt körülvesz minket, nagyszerű emberek kedvességéből került ide.

És azután jött az első itt bemutatott színházi előadásunk, az Apák fiai. Amikor először bementem a sötét nézőtérre, és csak a színpad volt megvilágítva, a MI színpadunk: na, az egy valóra vált álom volt.

A legutóbbi pedig a 3-5 éveseknek szóló Ejha bemutatója volt. Megint egy új kaland, hiszen még sose készítettünk az AppArttal gyerekelőadást.

MáSzínház, KépMás, Apák fiai

MGCS: Fél úton vagyunk az évadban. Mik azok az események, amiket a legjobban vársz a következő 4-5 hónapban?

BLA: Ennek is egy része személyes, egy része szervezeti. Írom a KözösÉg inkluzív színjátszó csoportunk év végi bemutatójának a szövegkönyvét; nagyon szeretek írni, az a fajta elmélyült gondolkodás, ami az írás közben van, nagyon ritka, és jó, hogy ilyenkor kettesben tudok maradni önmagammal. Persze, ezt sem tudnám állandóan csinálni, mert valamikor kifolyik az ujjamból egy egész jelenet, máskor meg órákat ülhetek egy replika fölött. Na, ilyenkor jó egy másik minőségben, mondjuk színész-drámatanárként játszani a Carlo c. színházi nevelési előadásban. Vagy produkciós vezetőként foglalkozni az évad következő bemutatójával, A zuhanás sokkjával. Itt most nagyon sok külsős művésszel dolgozunk, olyanokkal, akik még sose dolgoztak együtt fogyatékkal élő színészekkel. Mindig megújító élmény látni másokat, akik épp belépnek ebbe a világba, és itt például két Down-szindrómás fiúval ismerkednek meg és dolgoznak együtt. Ez ráadásul műfajilag is érdekes, hiszen a 2015-ös Az ügyelő óta ez lesz az első integrációs előadásunk.

Először rendezünk nyári bejárós táborokat is, idén négyet tervezünk.

MGCS: És a jövő? Vannak olyan kihívások, amiket már most látsz?

BLA: Szinte már kinőttük ezt az új teret, annyi program és előadás megy itt. Ezt azért optimalizálnunk kell. Az is egy nagy kérdés, hogy hogyan építsük tovább a foglalkozás-kínálatunkat, hogyan lépjünk tovább, jó lenne megint új szakembereket és új tudást bevonzani.

Pénzügyileg is állandó kihívásokkal nézünk szembe, hiszen rengeteg energiánkat elviszi a menedzsment-költségekre a forrás előteremtése. Szerencsére Erzsébetváros Önkormányzata megkedvelt bennünket és ezt anyagi támogatásban is kifejezik, de ez még jócskán kevés. Van egy cirkuszos kolléga, aki tud tányérokat pörgetni boton (az interjúztató Márton Gábor Csaba). Na, valahogy így képzelem most el az AppArt-MáSzínház működését. Van vagy 25 tányér előttünk, amiket árgus szemekkel lesünk, hogy melyik billeg, melyik botját kell megmozgatni. Muszáj lenne záros határidőn belül megoldást találni arra, hogy a napi működésünk ne okozzon problémát.

MGCS: És személyesen neked?

BLA: Most a Rómeó és Júlia foglalkoztat nagyon, amit jövőre szeretnék megcsinálni csak MáSzínházas színészekkel. Ezen most rengeteget agyalok.

Kapcsolódó bejegyzések
A nézők nálunk szocializálódnak
A nézők nálunk szocializálódnak

A LEGtöbbett játszott előadásunk margójára – KépMás interjúk – Ágnes   2016 szeptemberében indult útjára...

Értésből élmény
Értésből élmény

A LEGtöbbett játszott előadásunk margójára – KépMás interjúk – Zsófi   2016 szeptemberében indult útjára...

Simán el tudom magyarázni bárkinek, hogy fura vagyok
Simán el tudom magyarázni bárkinek, hogy fura vagyok

A LEGtöbbett játszott előadásunk margójára – KépMás interjúk – Orsi   2016 szeptemberében indult útjára...