Váratlan utazás

Váratlan utazás

Márton Gábor Csaba Márton Gábor Csaba
access_time 2020 február 10.
favorite 0
comment 0

A LEGtöbbett játszott előadásunk margójára – KépMás interjúk – Barbi

 

2016 szeptemberében indult útjára a KépMás – Próbálom túlkiabálni magam című előadásunk, amelyben volt 9 hónapnyi próbaidőszak, két nagy adománygyűjtő kampány, 35 budapesti és 2 vidéki előadás, több mint 30 osztály és nekik tartott foglalkozás, közel 20 szakmai beszélgetés és nagyságrendileg 2200 néző.

De a legfontosabb szám a 8. Hét lány indult el az én-megosztás közös útján, akik közül ketten alkotók, öten szereplők. A szereplők közül hárman értelmi fogyatékossággal élő nők. Aztán csatlakozott hozzájuk egy nyolcadik lány is…

Balla Dávid Ne bámuljanak már! című dokumentumfilmje a KépMás születését követte végig. De mi történt azóta? Erről kérdezi Márton Gábor Csaba az előadás stábjának tagjait hétről hétre, a LEGekre fókuszálva.

Legutóbb az egyik első lánnyal beszélgetett, akit a nyolcadik váltott a színpadon. Bakonyvári Barbara, a rendező Bakonyvári Krisztina húga, aki a pszichológiai tanulmányai miatt volt kénytelen 2017-ben eltávolodni a KépMástól. És hamarosan újra búcsúznia kell.

KépMás -Bakonyvári Barbara

Márton Gábor Csaba: Te egy nagyon speciális interjúalany vagy, hiszen a te szerepedet viszonylag hamar átvette Nóri. De ez talán még különlegesebbé teszi a helyzetet! Ugorjunk vissza az időben, sokat – mi volt számodra a LEGIZGALMASABB abban, hogy Kriszti azt mondta neked: gyere, Barbi, csináljuk! 

Bakonyvári Barbara: Szent habakuk! 4 éve… de az indok elég személyes. Az, hogy Krisztivel, a nővéremmel dolgozhatok együtt, a vele való kreatív együttlét vonzott. Nyilván nagyon imponáló volt, hogy megkért, és mivel nagyon szeretem azt, ahogy ő dolgozik, ezért majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy ez izgi lesz. Kriszti minden óráját nagyon-nagyon élvezem. Sőt, én nekem először az se állt össze, hogy ebből előadás lesz. Egyszer elhangzott, hogy év végén majd lesz valami munkabemutató, amit én úgy képzeltem el, hogy jönnek majd a szüleink, meg még egy-két családtag, és akkor majd mi mutatunk valamit abból, amit év közben csináltunk. Fogalmam sem volt, hogy ez mivé fogja kinőni magát.

MGCS: És akkor milyen volt, amikor kiderült, hogy lesz bemutató, sőt, még akkor további négy előadás, és a többi?

BB: Sokkoló. (nevet, MGCS is) Én őszintén nem erre számítottam. De hihetetlen izgalommal is eltöltött. Nekem végig nagyon ellentmondásos volt ez. Ahogy megtudtam, hogy nekem majd egy másfél órás darabban kell szöveges, konkrét karaktert formálnom, eljátszanom, az egyszerre volt iszonyatosan ijesztő, másrészt pedig büszke voltam arra, hogy ilyen feladatot kaptam. Amikortól volt szövegkönyv, onnantól már nem csak játék volt, hanem konkrét szellemi tevékenység is. Már a darab is érdekelt, és nem csak a csapat, akikkel együtt játszottam. De nagyon tartottam a saját színpadra lépésemtől.

KépMás -Bakonyvári Barbara

MGCS: Mitől FÉLTÉL A LEGJOBBAN? A nézőktől?

BB: Nem, hanem attól, hogy ne rontsam el. (nevet, MGCS is) Hogy ne szúrjam el, jól csináljam, ne legyen izgulós, mű. Ne mondják utána azt, hogy jobb lett volna nem színpadra állnom.

MGCS: Mennyi előadásban játszottál te, mielőtt átadtad volna Nórinak?

BB: Hát a bemutatótól decemberig, havi kettővel… talán 8-10-et.

MGCS: Réka ugye azt mondta, hogy neki kellett 3-4 előadásra, mire egyáltalán megérkezett ebbe a Szabina szerepbe. Te mikor érezted az, hogy összeállt?

BB: Az biztos, hogy szeptembertől kezdtem nagyon élvezni a színpadot. Onnan éreztem a magaménak. Az első 5 olyan próbálkozós volt, aztán jött a nyár. Lehet, hogy akkor kipihentem magam, meg közben jött Nóri is. Igen, szeptembertől nagyon jó volt nekem ebben.

MGCS: Akkor nem volt rossz, hogy addigra már tudtad, hogy el fogod engedni?

BB: De, igen. Az a baj, hogy a döntést még az előző évad végén kellett meghozni, és akkor úgy láttam, hogy nem fog beleférni. Talán valóban így volt, de akkor is, pont elkezdtem élvezni.

MGCS: És melyik részét élvezted a leginkább? Milyen a te KépMás-élményed?

BB: Nagyon gyermeki, játékos, intim. Kicsit olyan hangulata van, mint a Váratlan utazás vagy A farm, ahol élünk sorozatnak. Minden mondat nagyon személyes az összes alkotó számára.

MGCS: És mi volt a LEGFURÁBB benne neked, amíg játszottad?

BB: Talán sokszor kellett olyan dolgokat csinálnom benne, amit alapból kínosnak éreznék. (nevet) De attól, hogy színpadon kellett csinálnom, egyszerűen nem volt az. Például megőrülni egy táncban.

MGCS: Mi volt számodra a LEGKÜLÖNLEGESEBB NÉZŐI REAKCIÓ?

BB: Szabolcs Judit (az egyik Swimathonos úszónk – a szerk.) talán a bemutatón látta, aztán csak a Swimathonon jött oda hozzám, hogy elmondja, azt érezte, végig neki beszéltem. Azt mondta, sokszor volt olyan, hogy konkrétan ránéztem. Kialakult vele, aki egy volt a nézők közül akkor, egy olyan személyes kapcsolat, amiről én közben nem tudtam.

MGCS: Igen, de ennek szinte megágyaz az előadás azzal, hogy nagyon közel vannak hozzátok a nézők, és sok szöveg kifele megy. 

BB: Igen, de mivel én mindig nagyon koncentráltam csináltam végig, kevés tere maradt annak, hogy felmérjem, mi történik a nézők között. Ahogy rutinosabb lettem benne, persze egyre több kapacitásom volt arra, hogy megfigyeljem a nézőket, és észrevegyem azokat a pontokat, ahol kölcsönhatás jött létre. Az őszi előadásainkban már mertem a leggázabb mondatok is egy-egy nézői szembe mondani, amiket korábban a fal fele küldtem. Pont azért, hogy nehogy kapjak egy reakciót, amivel kezdenem kell valamit! (nevet)

Terhes Hanna - KépMás

MGCS: Hanna azt a kérdést küldte neked, hogy mit szerettél a legjobban a KépMásban akkor, amikor játszottad, és mit akkor, amikor már nézőként láttad?

BB: Amikor játszottam, akkor azt a pillanatot szerettem a legjobban, amikor megnyugodtam, hogy jó, ez megy. Imádtam azt a pillanatot, amikor Réka elkezdi játszani az I’m a bitch intróját, és mi kijövünk a paravánok mögül. Ott mindig úgy érezzük magunkat, mint modellek a kifutón, összetalálkozunk egymással, táncolunk. Az is csodás volt, amikor összeértünk a nézőkkel, együtt voltunk csendben, együtt nevettünk.

Nézőként azt élveztem, hogy megúszom az izgalom részét. (nevet) És nagyon élveztem nézni, ahogy Nóri csinálja, amit én vittem addig. Meg a változásokat, amin az előadás átment. Időről időre megnéztem, és úgy érzem, tudtam követni az átalakulását, amit nagyon izgalmas volt nézni.

MGCS: Nem meglepő; ott leszel az utolsó, február 29-i KépMáson. Mi fog neked a LEGJOBBAN HIÁNYOZNI március 1-től?

BB: Hiába már nem játszom benne, megnyugtató volt a tudat, hogy a KépMás létezik. Nem csak egy emlék, hanem valóság.

MGCS: De milyen szép emlék!

BB: Az egyik legszebb.

A korábbi interjúkat Nórival, Dorkával, Rékával és Hannával a nevükre kattintva olvashatjátok. És bár az utolsó előadások már mind teltházasak, március 1-én még egyszer, utoljára találkozhattok a KépMással, amikor egy nyilvános MáSzínház Klub keretében egy izgalmas talkshow után megnézhetitek Balla Dávid az előadásról készítetett dokumentumfilmjét, és játékokkal és egy búcsú-rítussal vár benneteket a rendező, Bakonyvári Krisztina, és a társulatunk vezetője, Bakonyvári L. Ágnes.

Kapcsolódó bejegyzések
Simán el tudom magyarázni bárkinek, hogy fura vagyok
Simán el tudom magyarázni bárkinek, hogy fura vagyok

A LEGtöbbett játszott előadásunk margójára – KépMás interjúk – Orsi   2016 szeptemberében indult útjára...

Hiányozni fog a tükör
Hiányozni fog a tükör

A LEGtöbbett játszott előadásunk margójára – KépMás interjúk – Réka   2016 szeptemberében indult útjára...

Amikor először bementünk a sötét nézőtérre, és csak a színpad volt megvilágítva, a MI színpadunk: na, az egy valóra vált álom volt.