A nézők nálunk szocializálódnak

A nézők nálunk szocializálódnak

Márton Gábor Csaba Márton Gábor Csaba
access_time 2020 február 24.
favorite 41
comment 0

A LEGtöbbett játszott előadásunk margójára – KépMás interjúk – Ágnes

 

2016 szeptemberében indult útjára a KépMás – Próbálom túlkiabálni magam című előadásunk, amelyben volt 9 hónapnyi próbaidőszak, két nagy adománygyűjtő kampány, 35 budapesti és 2 vidéki előadás, több mint 30 osztály és nekik tartott foglalkozás, közel 20 szakmai beszélgetés és nagyságrendileg 2200 néző.

De a legfontosabb szám a 8. Hét lány indult el az én-megosztás közös útján, akik közül ketten alkotók, öten szereplők. A szereplők közül hárman értelmi fogyatékossággal élő nők. Aztán csatlakozott hozzájuk egy nyolcadik lány is…

Balla Dávid Ne bámuljanak már! című dokumentumfilmje a KépMás születését követte végig. De mi történt azóta? Erről kérdezi Márton Gábor Csaba az előadás stábjának tagjait hétről hétre, a LEGekre fókuszálva.

Bakonyvári L. Ágnes a MáSzínház alapítója, az integrációs-inkluzív színházi előadásaink sorának elindítója, és nem mellesleg a KépMáshoz kapcsolódó színházpedagógiai programok egyik vezetője a legutóbbi beszélgetőpartner.

 

Az ügyelő - MáSzínház - Bakonyvári L. Ágnes

Márton Gábor Csaba: Ahogy az eddigi interjúkban is olvashattad, van egy általános kérdéssorom, illetve minden alany küld a következő partneremnek egy kérdést. A tiéd Orsitól érkezik majd. De te azért elég speciális szereplője vagy a KépMás történetének, ezért a többi kérdésed is kicsit más lesz. Először is, kérlek, idézd fel, mit mondott neked először Kriszti (az előadás rendezője, illetve Ágnes lánya – a szerk.) a KépMásról.

Bakonyvári L. Ágnes: Az első erről szóló beszélgetésre konkrétan nem emlékszem, de az megvan, hogy hamar megszületett bennem az elhatározás, hogy a MáSzínház történetében ez lesz az az első előadás, ami úgy fog létrejönni, hogy nekem semmi közöm nem lesz hozzá. Ez egy döntés volt, és független volt attól, hogy Kriszti részéről is éreztem, hogy ezt most ő szeretné csinálni, egyedül, nélkülem. Nyilván ez az egymástól való szakmai elszakadásunk folyamatának fontos állomása volt. Az anya-lány kapcsolatunk megkérdőjelezhetetlen és nagyon jól működik, de az nehéz, hogy ugyanaz a szakmánk. Ehhez iszonyatos türelem, intelligencia, felülemelkedés és még nem tudom, mi minden kell, mindkettőnk részéről. A KépMás létrehozásának vágya egy nagyon jó aproró volt arra, hogy egy újabb lépést tegyünk a szakmai eltávolodásban.

MGCS: De annak örültél, hogy Az ügyelő című előadás megálmodásával elindítottál egy sorozatot, amelynek a következő tagja a KépMás volt, és azóta még két előadás követte, és készülőben van a sorban az ötödik?

BLÁ: Persze, hogy örülök! Büszke vagyok rá, arra meg végképp, hogy ahogy haladunk előre, és egyre többet tapasztalunk meg az inkluzió színházi útjairól, úgy lesznek egyre jobbak ezek az előadások. Az ügyelő egy nagyon jó és vállalható előadás volt, de annak a gyermekbetegségeit már kinőtte a KépMás, ami a beleépített tapasztalatokkal együtt egy sokkal magasabb színvonalú darab lett.

MGCS: Visszatérve az első kérdésre – jól emlékszem, hogy te nem tudtál semmi a koncepcióról?

BLÁ: Az égegyadta világon semmit, és arra is kértem Krisztit, hogy ne is mondjon róla semmit. Amibe ő örömmel belement, mert az ő szándéka is ez volt. Tudtam, mikor próbálnak, hol és mennyit, tudtam, kik vannak benne, társulat vezetőként meghallgattam, ha valakinek valami siráma volt, de ennyi. Ehhez még hozzátartozik, hogy a másik lányom, Barbi (a vele készült interjút itt olvasható – a szerk.) játszóként volt benne. Így nem csak Kriszti rendezői munkájáért, de az ő színészi munkájáért is szorítottam, ami nem csak arról szólt, hogy hogyan fog dolgozni a színpadon. Sőt, inkább azért izgultam, hogy tudva, hogy ez az előadás a lányok saját történeteire épül, és ismerve Barbit, hogy mennyire nem szereti kiadni önmagát, elképesztő döbbenet volt számomra, hogy mennyire igen, hiszen jónéhány története ott van a KépMásban, és abszolút egységes képet alkot a többi lány sztorijaival. A harmadik érdekeltségem meg persze az volt, hogy megszületett a MáSzínház első, immár inkluzív előadása.

Swimathon 2017 - KépMás - Bakonyvári L. Ágnes

MGCS: Miért izgultál a LEGJOBBAN a bemutató előtt? Volt benned valamivel kapcsolatban félelem?

BLÁ: Félelem nem, de azért izgultam. Nagyon szorítottam a sikerért.

MGCS: Körülbelül hány előadást láttál?

BLÁ: Azt könnyebben, megmondom, hogy mennyit nem. Három maradt ki, tehát akkor 36-ot. Az egyik pont tegnap maradt ki nekem, hiszen egy másik előadásunkon (A zuhanás sokkján – a szerk.) kellett lennem.

MGCS: Neked akkor biztos van egy képed arról, hogy milyen a LEGÁTLAGOSABB KépMás előadás?

BLÁ: Az már a nézők érkezése előtt elkezdődik, amikor bemelegítenek a lányok a koncentrációs játékokkal. Az mindig iszonyatosan jó hangulatú, és olyan összhang van hatuk között, az öt színész meg a rendező között, hogy azt nagyon jó látni. Aztán mindig elkezdik az elejéről próbálni, és nagyjából a bugyikirályos jelenet végéig megy le. Ha azt rendben találja a Kriszti, már tudja, hogy kész vannak a többire is. Utána az előadásban inkább jellemző dolgok vannak, mint átlagosak. Mostmár többet figyelem a nézőket előadás közben, és pontosan tudom, melyek az orrbavágós részek, melyek azok, ahol bizony előkerülnek a zsebkendők, és melyek azok, ahol nagyon szorítok, hogy tudjanak nevetni. Szerintem nagyon sok humor van az előadásban, de azok az előadások, amikben értelmi fogyatékossággal élő emberek játszanak, a közönség, mivel nincs hozzájuk szokva, és nálunk “szocializálódnak”, gyakran érzi úgy, hogy nagyon pozitívnak kell lennie, vagy áhitatosnak, meghatottnak – és ezért nem mernek nevetni a vicces részeken. Nehogy a színész félre értse, hogy kiröhögik, inkább nem is mer nevetni. De az borzasztóan jó, amikor az “átlagtól eltérő” előadáson a nézők nevetnek.

MGCS: Viszont ezzel azt is mondod, hogy az “átlagos” előadáson, most még ott tartunk, hogy nem mernek nevetni ott, ahol egyébként lehetne.

BLÁ: Igen, az elején. Aztán a legtöbbször belejönnek a nézők is. (nevet)

Miskolci Vendégjáték - KépMás - Bakonyvári L. Ágnes

MGCS: Mi volt számodra a LEGKÜLÖNLEGESEBB NÉZŐI REAKCIÓ?

BLÁ: Ezt Réka (a vele készült interjú itt olvasható – a szerk.) nagyon gyakran szokta mesélni a szakmai beszélgetéseken. Az egyik első előadáson a végén, az őrülési jelenetnél, ahol nagyon kiabál és provokálni próbálja a nézőket, én azt hittem, hogy a hévtől, de oda ment az egyik első sorban ülő férfihoz, megfogta a vállát, és megrázta. Én szívinfarktust kaptam! (MGCS nevet) Vajon a néző kirohan, vagy föláll, és lekever egyet Rékának? Szeretem a színházi provokációkat, de azért ne inzultáljuk a nézőt! De a csávó nem csinált semmit, hanem csak nézte tovább az előadást. A végén kiderült, hogy ő Rékának az apukája, ezért merte vele megcsinálni ezt. Ezt a fizikai bántalmazást. (nevet)

MGCS: Hárman csináltátok a foglalkozásokat Krisztivel és Zsófival (a dramaturg – a szerk.). Az elejétől fogva fontos volt, hogy találkozzunk az előadás kapcsán diákokkal. Mi volt a LEGFELTŰNŐBB VÁLTOZÁS az előfoglalkozás (amit az előadás előtt tartunk az iskolákban – a szerk.) és az utófoglalkozás (amit az előadás után tartunk az iskolákban – a szerk.) között?

BLÁ: Talán az, hogy általában az előfoglalkozáson még intellektuálisan közelítjük meg a témát a diákokkal együtt a sérültség kérdését, addig az utófoglalkozáson már inkább érzelmileg viszonyulnak a témához. Ha az osztály jól reagál arra, hogy ekkor együtt játszanak a jelen lévő fogyatékkal élő színésznővel, és partnernek tekintik, azt nagyon szeretem. Ez a folyamat nagyon fontos, mert nem szabad evidenciának venni azt az érzékenyítés során, ha szimplán szembesül egy diák – vagy akár egy felnőtt – egy számára ilyen új helyzettel, azt biztosan jól fogja fogadni.

MGCS: Orsi kérdése következik; változott-e a KépMás által az “átlagosról” alkotott fogalmad?

BLÁ: De jó kérdése van Orsinak! (hosszasan gondolkodik) Igen, határozott igen. Nagyon igyekszem arra törekedni, hogy soha ne kezeljem az embereket masszaként, akiket bele lehet kényszeríteni bármilyen kategóriába. Például, hogy ők az “átlagosok”.

MGCS: Utolsó kérdés; mi fog a legjobban hiányozni március 1-től?

BLÁ: A KépMás! Az egész… de a leginkább az, hogy hány diák gondolkodott el életében először, hogy kik is valójában a fogyatékkal élő emberek, milyenek. Együtt játszottak, őket nézték.

 

A korábbi interjúkat Nórival, Dorkával, Rékával, Hannával, Barbival és Orsival a nevükre kattintva olvashatjátok. És bár az utolsó előadás már teltházas, március 1-én még egyszer, utoljára találkozhattok a KépMással, amikor egy nyilvános MáSzínház Klub keretében egy izgalmas talkshow után megnézhetitek Balla Dávid az előadásról készítetett dokumentumfilmjét, és játékokkal és egy búcsú-rítussal vár benneteket a rendező, Bakonyvári Krisztina, és a társulatunk vezetője, Bakonyvári L. Ágnes.

Kapcsolódó bejegyzések
Ott mindig nevetnek
Ott mindig nevetnek

A LEGtöbbett játszott előadásunk margójára – KépMás interjúk – Hanna   2016 szeptemberében indult útjára...

Simán el tudom magyarázni bárkinek, hogy fura vagyok
Simán el tudom magyarázni bárkinek, hogy fura vagyok

A LEGtöbbett játszott előadásunk margójára – KépMás interjúk – Orsi   2016 szeptemberében indult útjára...

Pályázat óvodai, általános iskolai és középiskolás csoportoknak színházi nevelési programjainkban való részvételre