Értésből élmény

Értésből élmény

Márton Gábor Csaba Márton Gábor Csaba
access_time 2020 február 28.
favorite 0
comment 0

A LEGtöbbett játszott előadásunk margójára – KépMás interjúk – Zsófi

 

2016 szeptemberében indult útjára a KépMás – Próbálom túlkiabálni magam című előadásunk, amelyben volt 9 hónapnyi próbaidőszak, két nagy adománygyűjtő kampány, 35 budapesti és 2 vidéki előadás, több mint 30 osztály és nekik tartott foglalkozás, közel 20 szakmai beszélgetés és nagyságrendileg 2200 néző.

De a legfontosabb szám a 8. Hét lány indult el az én-megosztás közös útján, akik közül ketten alkotók, öten szereplők. A szereplők közül hárman értelmi fogyatékossággal élő nők. Aztán csatlakozott hozzájuk egy nyolcadik lány is…

Balla Dávid Ne bámuljanak már! című dokumentumfilmje a KépMás születését követte végig. De mi történt azóta? Erről kérdezi Márton Gábor Csaba az előadás stábjának tagjait hétről hétre, a LEGekre fókuszálva.

Jozifek Zsófia a két “ősalkotó” egyike – rendezőasszisztensként és dramaturgként, később foglalkozás-vezetőként is a KépMás egyik “nagynénijévé” vált.

KépMás - Jozifek Zsófia

Márton Gábor Csaba: Egész biztos vagyok abban, hogy Kriszti először téged keresett meg, hogy legyél a KépMás egyik alkotója! Mire emlékszel, mi volt számodra a LEGIZGALMASABB a felkérésben?

Jozifek Zsófia: Hű….

MGCS: Igen, régen volt, 2016…

JZS: Lehet, hogy arra könnyebben tudok válaszolni, hogy ha most újra kezdeném, mi lenne benne nekem a legizgalmasabb. Talán olyan sokat nem változtam 2016 óta. Az inklúzió nagyon izgi, hogy sérült és ép emberek állnak egy színpadra, ráadásul önvallomásos jelleggel. Amikor elkezdtük tervezni ezt az előadást, úgy emlékszem, monológokat szerettünk volna színpadra vinni, amik valamilyen módon vallomások a nőiségről. Úgy terveztük, hogy nem fogunk helyzeteket megjeleníteni, nem fogunk hagyományos módon történetet mesélni, hanem megnyilatkozások összessége lesz, amiben mindenkinek a nézőpontja érvényesül. Ráadásul 2016 óta azt látom, hogy egyre jobban érdekli az embereket ez, azt is lehet mondani, hogy ez divat. Valami vonzó van ebben a formában, ha csak Knausgårdra gondolunk, a hat részes Harcom regénysorozatára, vagy a dokumentumfilmek aktuális virágzására.

MGCS: Akkor azt mondod, ma jobban szeretjük a valós történeteket. 

JZS: Igen, az, hogy valaki a saját történetét mondja el, arra fogékonyabb talán a közönség, mint egy fikcióra. Ez szerintem érdekes jelenség. Ma valamiért engem is jobban érdekel ez a típusú irodalom, színház.

MGCS: Egész jól ment ez a visszagondolás 2016-ra! Menjünk tovább a múltban: mitől tartottál a legjobban a bemutató előtt?

JZS: A premier előtt semmiféle félelem nem volt bennem, mert Kriszti úgy összerántotta az előadást az utolsó egy hónapban, hogy nekem teljesen leesett az állam! Ott én nagyon biztos voltam abban, hogy ennek sikere lesz. Inkább előtte volt egy aggódósabb időszak, kb. 2-3 hónappal korábban. Akkor már volt bennem egy elvárás, hogy jobban kellene mennie a szövegnek, többet kellene tudnunk az irányokról. Akkor volt bennem para. Aztán volt nekem kb. egy hét kihagyásom, és amikor visszatértem, és láttam, hol tart, nem hittem a szememnek. Kriszti ott valamit varázsolt. Nagyon tudta, hol kell rákapcsolni a motorra. Az csodálatos volt nekem. Én ezt biztosan nem tudtam volna megcsinálni. Nem tudtam volna így hinni abban, hogy ez menni fog. De ez rólam is szól, az elbizonytalanodásra való hajlamomról.

MGCS: A mellékelt ábra szerint ment. Milyen lett aztán a KépMás a LEGÁTLAGOSABB állapotában?

JZS: Az első 15 előadást láttam, aztán minden harmadikat kb. De mindig van valami változás a rendezésben, így mindig egy másik árnyalata domborodik ki. Volt már, amikor egy-egy változtatással nem értettem egyet, de a lényeg, hogy sose volt két ugyanolyan előadás.

MGCS: Oké! Mi a LEGFURÁBB élményed a bemutató óta?

JZS: Egyszer úgy tartottunk utófoglalkozást, hogy Kriszti elvitt 4-5 fiút az osztályból, míg én a többiekkel a megszokott rend szerint dolgoztam. Nem értettük azoknál a fiúknál, hogy mi miatt tartottak távolságot az előadástól és nevettek inadekvát helyeken, akár bántó módon is, ezért Kriszti külön beszélgetett velük. Ez közös döntés volt, és egy szokatlan helyzet. Az derült ki, hogy a fiúk rettentően zavarba jöttek az előadástól, és abszolút kellett nekik ez a beszélgetés, míg a többiekkel így könnyedén lehetett dolgozni. Az igazán fura az volt a helyzetben, hogy egy osztályon belül lehet ekkora különbség az érettségben, az érzelmi intelligencia fejlettségében.

KépMás - Jozifek Zsófia

MGCS: Ha már előkerült a színházpedagógiai program. Mi volt neked a LEGSZEMBETŰNŐBB változás, amit ez a három lépcső, az előfoglalkozás, az előadás és az utófoglalkozás együtt ki tudott váltani?

JZS: Volt egy osztály, akik az előfoglalkozáson túlintellektualizálták a beszélgetést, egészen kötekedő szinten, aztán az előadás utáni foglalkozáson sokkal intenzívebbé vált a téma érzelmi része. Nagyon átélték egy részét, a saját bőrükön is megérezték, és ez nagyon más szintre emelte a foglalkozást. A drámapedagógiában van egy ilyen állítás, hogy a valódi megértés megérzett, átérzett. Ez szerintem sokszor megtörténik ezen az előadáson, ami nagyon kell aa témában való elmélyüléshez. Az okoskodás is valami, de ha érzelmi töltetet kap egy téma, élménnyé válik, akkor sokkal mélyebben értjük a jelenséget, a problémát, a változás szükségét.

MGCS: Ágnes is küldött neked egy kérdést; ha nem a dramaturgja lettél volna ennek az előadásnak, hanem szereplője, kit játszanál szívesebben, Szabinát vagy Dittit? 

JZS: Én az édesanyjukat játszanám el szívesen. A foglalkozásban ez meg is valósul egy-egy módszer erejéig.

MGCS: Hoppá. Oké. Miért őt?

JZS: Szerintem az anyában sűrűsödik egy csomó olyan probléma, ami a XX. század végi, XXI. század eleji nőnek a legnagyobb dilemma helyzeteire mutatnak rá, és ez nem is véletlen.

MGCS: Utolsó kérdés: mi fog a legjobban hiányozni, ha elbúcsúztunk a KépMástól?

JZS: Érdekes kérdés, mert a legjobban hiányzó dolgot már most is hiányolhatom; Hanna egy kihúzott monológja. Most szeptemberben került ki. Úgy kezdődik, hogy egy kávézóban dolgozom, beleteszek apait-anyait, van egy furcsa szokásom. Ahogyan Hanna megcsinálta ezt az apró részt, az ebben a témában mindig nagyon sokat jelentett nekem.

 

A korábbi interjúkat Nórival, Dorkával, Rékával, Hannával, Barbival, Orsival és Ágnessel a nevükre kattintva olvashatjátok. És bár az utolsó előadás már teltházas, március 1-én még egyszer, utoljára találkozhattok a KépMással, amikor egy nyilvános MáSzínház Klub keretében egy izgalmas talkshow után megnézhetitek Balla Dávid az előadásról készítetett dokumentumfilmjét, és játékokkal és egy búcsú-rítussal vár benneteket a rendező, Bakonyvári Krisztina, és a társulatunk vezetője, Bakonyvári L. Ágnes.

Kapcsolódó bejegyzések
Váratlan utazás
Váratlan utazás

A LEGtöbbett játszott előadásunk margójára – KépMás interjúk – Barbi   2016 szeptemberében indult útjára...

A Nagy Első után
A Nagy Első után

A LEGtöbbett játszott előadásunk margójára – KépMás interjúk – Kriszti   2016 szeptemberében indult útjára...

Mit jelent az, hogy átlagos?
Mit jelent az, hogy átlagos?

A LEGtöbbet játszott előadásunk margójára KépMás interjúk – Dorka 2016 szeptemberében indult útjára a KépMás...