Van helyed a színpadon

2019. március 23-án, a Down-szindróma világnapján egy szakmai beszélgetést tartottunk Apák fiai című inkluzív színházi előadásunk után, Bíró Bence dramaturg vezetésével. Mi is az az inklúzió? Hogyan jön létre egy ilyen előadás? Ezekről, és saját változásaikról is meséltek az alkotók.

Van helyed a színpadon

Bakonyvári L. Ágnes (a MáSzínház alapítója) - Ági: Egy kísérletbe fogtunk, arra voltunk kíváncsiak, hogy a drámapedagógia hogyan tud működni fogyatékkal élők képességfejlesztésében. Miután elkezdtünk dolgozni 14-15 éves kamaszokkal, néhány éven belül látványos eredmények születtek, mind a képességeik, mind a szociális kompetenciáik fejlesztése területén. Kicsit úgy kell elképzelni, hogy a mai napig minden, amit csinálunk, gyakorlatilag előszörre történik.

2015-ben vittük színre az Ügyelő című előadást. Ez integrációs színházi előadás volt, a szónak abban a hagyományos értelmében, hogy volt egy darab, amire meghívtunk négy ép értelmű és négy fogyatékkal élő színészt, és eljátszottak egy-egy szerepet. Itt is ragaszkodtunk már ahhoz, hogy a nézők felé nem lehet elvárás, hogy a fogyatékkal élő játszókra úgy tekintsen, mintha nem lennének azok.  Meg kellett találni azokat a szerepeket, karaktereket, amikben ők hitelesek és jók tudnak lenni. Ezt követte 2017-ben a Képmás ‒ Próbálom túlkiabálni magam. Ez a női identitásról szól a sérültség vonatkozásában. Majd jött a tavaly decemberi bemutató, amit ma este láttatok, az Apák fiai. Ez a két utóbbi inkluzív színházi előadás, de arról majd a Gábor mond többet, hogy mi is az az inklúzió.

Márton Gábor Csaba (rendező) - Gábor: Találtunk egy jó kifejezést vagy jelmondatot, hogy „más szerepet adunk”. Ez arra utal, hogy olyan helyzetbe hozzuk a fogyatékkal élő embereket,  ami eltér attól,  amit mondjuk önmaguktól várnának, vagy a társadalom várna tőlük. Tehát egy sokkal aktívabb, alkotóbb, valamilyen kreatív folyamat résztvevőjeként számítunk rájuk. Az integráció és az inklúzió között valahogy úgy lehetne megfogalmazni a különbséget, hogy az integráció során egy nagyobb közegbe próbálunk meg belehelyezni, beilleszteni egy kisebb, attól különböző csoportot vagy személyt, míg az inklúzió arról szól, hogy az összes jelenlévő közösségéből hozunk létre valamit. Tehát nem megpróbálunk beleilleszteni valakiket egy már meglévőbe, hanem mindenkiből közösen születik meg valami.

Bíró Bence (dramaturg) - Bence: Gábor, Ági, hogy tudjátok megtalálni az esztétika és a drámapedagógia egyensúlyát?

Gábor:  Nálunk sokan nem gyógypedagógusok, vagyis nem arról a területről érkeznek, ahol a fogyatékkal élőket a fogyatékosságuk felől közelítik meg. Jó néhányan valamilyen alkotói oldalról érkezünk, színház, dráma, tánc… És emiatt mások az elvárásaink velük szemben. Ebből a szempontból ez inkább színházi, vagyis esztétikai megközelítés. Hogy én szeretnék veled Samu, veled Csabi, és Gergő meg Matyi; veletek szeretnék létrehozni egy érvényes előadást. Ez az alapvető cél. Az meg már alkotónként változik, hogy kinek mennyire fontos, hogy a közösségnek milyen. Bár azt hiszem a MásSzínház rendezőinek mind fontos volt, hogy a résztvevőknek jó élmény legyen, egy olyan folyamat, amiből emberileg is többként vagy jobban vagy másként kerülnek ki. De igazából nem is nagyon jó az a folyamat, ahonnan nem úgy jössz ki, hogy valahogyan más lennél. Tehát valójában nem is érzek akkora különbséget a két megközelítésmód között.

Néző: A drámapedagógia hogyan működik, hogyan fejleszt? Mit csinál az emberekkel?

Ági: Elég nagyívű kérdés, én is tanulom harminc éve az egészet. A lényeg az, hogy a központjában a személyiségfejlesztés, az ember áll. És a célja pedig, ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni vagy butítani, a jobb emberré tevés, illetve segít, hogy az ember ki tudja fejleszteni a saját túlélési technikáit. Ebbe rengetegféle gyakorlat belefér az egyszerű szabályjátékoktól az egészen komplex tanítási drámákig vagy a színházi nevelési előadásokig. De a  lényege, hogy az emberrel foglalkozik,  és az emberi viszonyokkal, kapcsolatokkal.

Szabó Mátyás Péter (nem fogyatékkal élő játszó) - Matyi: Nekem személy szerint a saját felfedezésem a drámapedagógiával kapcsolatban: arra tanít, hogy merjek kérdéseket feltenni, és tudjak közösségben gondolkodni. Ezt a képességet is fejleszti.

Gábor: Igen, valamiféle tudatosság, egy tudatosabb fajta létezés talán a célja. És ezt legtöbbször történeteken keresztül éri el.

Néző: Samutól meg Csabitól szerettem volna azt kérdezni, hogy nekik hogy jött ez az egész színészkedés. Hogy született meg az ötlet vagy vágy, hogy eljöjjetek ilyesmit csinálni?

Németh Csaba Péter (fogyatékkal élő játszó) - Csabi:  Hát jól is jött.

Néző:  Jól jött, de anya is segített benne?

Csabi: Nem is segített. Nekem jutott csakis az eszembe.

Némethné Gyarmati Krisztina (Csabi anyukája) - Kriszti: Semmi közünk nem volt a színészethez soha. Csabi hatéves koráig nem is beszélt. És tizennégy éves volt, nyolcadikos, amikor megkérdezték, hogy mi akar lenni, és az volt a válasza, hogy ő színész. És mindenki nézett, hogy ez honnan jött, és nem is történt semmi aztán… És amikor huszonhárom éves lett, már nem járhatott iskolába, és nem volt hova mennünk. És akkor jöttünk ide. Beteljesült az álma.

Néző: És akkor most beteljesítetted ezt? A régi vágyad?

Csabi: Igen, be is teljesítettem a régi vágyam.

Hentes Ildikó (Samu anyukája) - Ildi: Samu nagyon nehezen boldogult a közösségekben. Az iskolákból 15-16 évesen eljöttünk. Samu nagyon sokat beszél önmagában vagy önmagával. És ez rettentően zavarta a pedagógusokat és a gyerekeket is. Elkerültünk egy napköziotthonba, ahova emberi, állampolgári joga, hogy járhasson. De fél év után onnan is elküldtek minket nagyon durva és látványos módon, azt mondták, megőrülnek tőle. Hogy egyfolytában, megállás nélkül beszél, beszél, beszél és beszél. Akkor már ide jártunk, és mondtam Áginak, hogy ugye innen nem fogtok minket elküldeni, mert akkor nekünk ez volt, ennyi, vége. Befejeztük a társadalomban való  részvételünket. És itt ezt nagyon szépen és szelíden valahogy mégis meg tudták Samunak tanítani. Amit ma este láttak az itt lévők, azért az eleinte nem így volt, mert előadás közben is folyamatosan beszél magával, mindenkivel, az egész világgal. Tehát ez hihetetlen nagy energia, én soha nem gondoltam volna, hogy sikerül egy órára csendben maradnia, és csak a szerepet mondania.

Bence: Samu, nehéz volt a szöveget megtanulni?

Szederkényi Sámuel (fogyatékkal élő játszó) - Samu: Hát, amikor ezt választottam, ezt a tőr nélküli admirálist, akkor igen, nagyon nehéz volt. És akkor nagyon beleéltem magam a szerepbe. Akkor egy kicsit már ment, aztán végig dolgoztunk, minden este szövegtanulás volt, és addig gyakoroltuk, amíg nem sikerült. Nem sikerült,  de most már odatettem, és most nagyon jól sikerült, és nagyon jól éreztem magam.

Bence: Köszi, Samu. Csabi, neked ezt milyen játszani?

Csabi: Hát jó játszanom. És ez az én szövegem, nem is volt nehéz. Egyszerű volt, mint az egyszeregy. Szöveget megtanulnom egyszerű, mint az egyszeregy.

Néző: És például az időzítés mennyire okozott gondot? Megoldani, hogy pont akkor jöjjön a poén…

Gábor: Csabi iszonyatosan tűpontos, minden egyes helyzetben. Amikor ő hozott például egy megoldást, ami tök vicces volt, és mondtuk, hogy jó, ez akkor maradjon így, az kilencven százalékos eredményességgel úgy is maradt. Csabi nagyon jól viseli azt is, ha változtatok az instrukciókon. Samu meg rendkívül érzelemvezérelt. Attól, hogy éppen hogyan érkezik meg, nagyon függ, hogy az aznapi előadás hogyan fog menni. Tehát nála ez a pontosság nincsen, viszont ő kiválóan improvizál. Amit mondott az Ildi az előbb, hogy sokszor beszél magában… Szerintem egy csomó dolog folyamatosan megy Samu fejében. Egy csomó gondolat az adott helyzetben. És abból is látszódik például, hogy mennyire van jelen, hogy mennyire ad hozzá új és improvizált mondatokat, amik rengetegszer abszolút relevánsak, tehát nem elkalandozik. Egy helyzetben mondjuk úgy szól vissza még a tesónak, hogy hozzáad valami tök izgalmas dolgot. Van a lényének egy nagyon erős komikus oldala. És továbbdobom a kérdést Matyiéknak: mi van, ha valami kiesik a ritmusból, vagy valahogy be kell segíteni a történetbe? 

Matyi: Másfajta figyelem kell ehhez az egészhez. Az ember sosem lehet biztos abban, hogy mi fog történni. Éppen semmi izgalmas vagy új, vagy éppen minden máshogy lesz. Tehát nem tudnám hasonlítani egyik másik színházi munkámhoz se. Százhúsz százalékos figyelem és mindenre felkészülés. Nincsenek megoldási sablonok, amiket be lehetne illeszteni. Hanem oldd meg.

Bence: Milyen volt nektek ebben a projektben? Ti változtatok alatta?

Takács Gergő (nem fogyatékkal élő játszó) - Gergő: Én biztos. Nekem leginkább az tűnt fel, azt vettem észre magamon, hogy a hétköznapokban mennyire rohanunk, és mennyire nem figyelünk oda egymásra. Mennyire nem hagyunk időt egymásnak, hogy megfogalmazzuk az érzéseinket, gondolatainkat. És itt pedig „muszáj” volt, tehát amikor feltettünk Csabinak vagy Samunak egy kérdést, azt lehet, hogy többször fel kellett tenni, máshogy kellett feltenni, de jött válasz. És ez az, amit én újratanultam vagy megtanultam, hogy hagyni kell időt.

Matyi: Igazából nekem is ez. Kicsit lelassítani. Akárcsak azzal, hogy nem feltétlenül úgy teszek fel egy kérdést, ahogy elsőnek feltettem. És ezzel én magam is átgondolom még egyszer, és leegyszerűsítem, ezáltal pedig az én közlésigényem meg a válaszra való igényem is változik, egyszerűsödik. Sokkal inkább egy lényeget próbál megragadni. Persze, sokat változtam én is, de szerintem ez természetes egy ilyen munkafolyamatnál. 

 

Ha szeretnél eljönni az Apák fiai című előadásunkra, nézd meg az előadás színlapját ITT, ahol mindig feltüntetjük a következő előadás időpontokat! ;)